- Eliza - mondtam -, a könyvek közül, amelyeket felolvastam neked, igen sok azt állítja, hogy szeretni a legeslegfontosabb. Talán, el kell hogy mondjam most neked, hogy szeretlek.
- Hát mondd - mondta Eliza.
- Szeretlek, Eliza - mondtam én.
Ezen elgondolkodott.
- Nem - mondta nagy sokára -, ez nekem nem tetszik.
- Miért? - kérdeztem.
- Mert olyan, mintha pisztolyt szegeznél a fejemnek - felelte. - Csak arra jó, hogy valakivel olyasmit mondassunk, amit valójában bizonyára nem gondol. Mi mást mondhatnék erre én, vagy akárki más, mint azt hogy "Én is szeretlek?"
örülök, hogy Vonnegut Börleszkjében rábukkantam e párbeszédre. sosem tudtam ily érzékletesen megfogalmazni mi is zavar a "szeretlek - én is téged" párbeszédben. mindig a tüsszentés analógiájára hivatkoztam, hogy ez olyan mint a "hapci - egészségedre - köszönöm."
én személy szerint azért mondom, mert úgy érzem, jól esik. és nem várok semmit.
ha hallom, akkor pedig jobb szeretem tudatni, hogy tudom, érzem.
jó éjt.
olvasok tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése