a kórházban rámszakadt a tegnap éjjel elkezdődött igazságok plafonja. mint ilyenkor a lehető legjobb megoldás, az egyedül lenni bekapcsolt. vitt a spirál le a lépcsőn, le a gödörbe, és ott ültem megint egy fa alatt. néztem a homokos foncsorodó leveleket, melyek újra meg újra előtűntek két könnycsepp közt.
gáz. még mindig itt járok. nézem a cipőmre magukat felküzdeni próbáló bodobácsokat és egyszerre tolul elő minden bántásom, szúrásom, ölelésem, de tudom... elég. nem csinálhatom örökké ezt. menekülni. küzdeni.
igaza van annak, aki azt mondja, hogy aki nem fogadja el magát, mást sem tud igazán.
felnézek és a koszos falon egy ótvar felirat ordítja az arcomba "fogadd el, hogy szeretnek"
ilyen nincs. ezmilyenmár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése