egyre furábbak.
tegnap este lazán bemondtam a telefonba tesómnak, hogy még iszom egy sört. hol? az utcán. ekkor még nem sejtettem mi vár rám.
a srác teljesen készen van.
szétszívott fejével mesél álmairól. épp józan, de akadozva beszél és közben nagyon akarja, mondaná, de nem megy.
ha mindet leírná, jobb lehetne, mint stephenking. vagy csak lefestené. de nem. megbénítja őt is saját vergődése és az ego.
úgy rajzol, hogy beszarás, végigjárt mindent, amit lehetett mégsem vették fel a képzőre. ezt szemmel láthatóan rosszul viseli.
mindenestre, ha én így szétcsesztem volna a szervezetem és megéltem/képzeltem volna csak felét annak amit ő, biztosan ráhagynám az utókorra.
most látom milyen szerencsém van. küzdök és fejlődöm, de tisztában vagyok a határaimmal. soha nem fogok úgy rajzolni mint ő. de ez már nem is cél.
miért van az, hogy a tehetségek szétcsúsznak és nem tudják magukról, hogy azok amik?
mindegyikükben van valami önmagát felemésztő tűz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése