mindenesetre arra rohadt büszke vagyok

hogy nem dobtam el egy igenjó állás kedvéért a bagóért gürizek és ingázok melóm, hogy egy fizetős suliban nyomulhassak életem.
még magamnak is rezgő térddel vallom be, hogy kiálltam tök bizonytalan álmom mellett.

voltam interjún

big black pencil + apple. azért hívtak be mert, bejöttek a válaszaim anno a jelentkezéskor.
röviden: nem lettem pörgőszócső, egy telefontársaság márkája és a reklámcég kreatív stábja közt. az ok: bejöttem ismét, a rajzsulim viszont nem. nekik egy 9-9ig güriző robot kell. erre még mindig nem vagyok hajlandó.*

elgondolkodtató, hogy már másodjára táncolok ki olyan helyről, ahová a szívem húzott előzetesen. tetszik a cég meg az, amit képvisel.

megőrültem.
most kezdek én is baromságokat művelni? vazzeg.

-----
*(gyakorlatilag ezt csinálom, csak most veszem észre. mégjó, hogy a bérig nem jutottunk el. nincs amiért tépném a hajam.)

azt mondják lepereg

az életed a szemed előtt halálod pillanatában. annyi bizonyos, hogy vannak pillanatok, helyzetek, amikor lelassul az idő.
csak ültem, néztem a kanyart és tudtam, hogy jönni fog. fel is bukkant a nagy fekete dög, mellettünk pedig egy kamion és csak tartott hosszan és sehogy nem akart véget érni.
gondolkoztam (és nem átvillant az agyamon), hogy ilyenkor mi van.
hihetetlen. ültem az ember mellett, akire rábíznám az életem. tudtam, hogy ez nem lehet igaz. így nem ütközhetünk. ilyen nincs.
de azt is láttam, hogy nincs egy fikarcnyi hely se. Se előre, se hátra.

mintha valami burok vett volna körül. nem vártam semmit, nem féltem egyáltalán. ez maradt meg az egészből.

aztán villanás, felgyorsult minden. fékezés, manőver, elfértünk.
élek.

nagyon jó hangulata van a hajnali vonatozásnak

kettőből kettő bejött.

pesten töltött estéim

egyre furábbak.
tegnap este lazán bemondtam a telefonba tesómnak, hogy még iszom egy sört. hol? az utcán. ekkor még nem sejtettem mi vár rám.
a srác teljesen készen van.

szétszívott fejével mesél álmairól. épp józan, de akadozva beszél és közben nagyon akarja, mondaná, de nem megy.
ha mindet leírná, jobb lehetne, mint stephenking. vagy csak lefestené. de nem. megbénítja őt is saját vergődése és az ego.
úgy rajzol, hogy beszarás, végigjárt mindent, amit lehetett mégsem vették fel a képzőre. ezt szemmel láthatóan rosszul viseli.
mindenestre, ha én így szétcsesztem volna a szervezetem és megéltem/képzeltem volna csak felét annak amit ő, biztosan ráhagynám az utókorra.

most látom milyen szerencsém van. küzdök és fejlődöm, de tisztában vagyok a határaimmal. soha nem fogok úgy rajzolni mint ő. de ez már nem is cél.

miért van az, hogy a tehetségek szétcsúsznak és nem tudják magukról, hogy azok amik?
mindegyikükben van valami önmagát felemésztő tűz.

mmm

félistenek közt mászkálni egy hétvégén keresztül. magyar vízilabdakupa véghajrá testközelből. pont olyan, ahogy képzeled.
nem. még jobb.

és ez munka volt. :)

tudok segíteni?

persze.
agysebészetben otthon vagy?
mert?
egy-két idegpályát át kéne buherálni családom kis tagjainak a fejében.
***
végre. nem vállátölelés, meg versenybúsúlás a világba.
a reakció:
le a kalappal, hogy ilyen körülmények közt nyomod az ipart.

köszönöm.

és azt is szeretem, hogy „na, menj a nénikédbe.” ha én komolyan veszem magam, legalább van, aki nem vesz annak.
és ígéretet tettem. ami nem komoly mégis súlya van. ünnepbe öltöztet és vigyázok, hogy betarsam. és nem kalitka, hanem mód, ami mentén jobbá leszek.
végre, akinek fontos, hogy betartsam az adott szavam.
még akkor is, ha megint rossz az idő, a hely, és a kor.

hallo

nem, kedves uram. nem tud jegyet venni hétvégére.
az uszoda nekünk épült. a városnak a megyének.
értem, hogy jönne és szurkolna ezerrel. legközelebb.
de figyelje a képernyőt. majd integetek önnek.

dekisgecivagyok.

szétszakadok

fizikailag, lelkileg, agyilag mindenhogy.
gyanítom, direkt művelem mindezt magammal, de mazo hajlamom határait is túl tudom lépni és akkor elég lesz. megállj.
érlelődnek a dolgok odabenn.

érlelődnek

a dolgok odabenn.
mindeközben fekszem a békástó partján és rámsötétedik.
a vonaton kinyitom a szemem és a hajnali pára borítja a tájat. egy-egy fekete fa lebeg a semmiben és szemben velem egy óriási naracskorong mosolyog rám.
hontalan néni, aki legalább annyira szereti az almát mint én.
lógok ki a vonat ablakon, szemembe mintha skót szél fújna.

bátorság

ez is igen relatív dolog. főnökcserémen látom, hogyan kerüli mindenki a régit, akit elküldtek. nincs egy jó szó, kérdés. mintha mindenki félne. "ha megtették vele, velem is megtehetik."
azt mondják bátorság két kisgyerek mellett építkezésbe fogni úgy, hogy egy éve már ott lóg a kard feletted.

ilyen hangulatban én mégis alkudozom számíze szerint. mikor rengetegen kitörölhetik a diploma-nyelvizsgával az alfelüket.
mindenesetere jelentem: maradok. és még suli is mehet.
aztán 1 hónap múlva meglátjuk. vagy megpattanok, vagy nem.

és a vég következtetés

büszkeség és méltóság.
nagy különbség.

agyament napok

hétvégén megcsillant a remény hogy léteznek még táncoslábú emberek.
hétfőn szolnokig jutottam, majd a szembejövő vonatra pattantam fel a lelkiismeretem és az új főnököm nyomására.
azóta próbálom a "kirúgnak-e vagy sem?" kérdésre a választ tisztázni. azóta kábé 8-ra beérek, holnap már nem tudom, hogy fog menni. mert buli a tegnapi után is.
ma 3 óra után figyeltem összeszedett fejjel. és ma is menni kéne.
rég nem quimbyztem. most viszont nagyon. jó volt.

megint csak eljutottam odáig, hogy a munkákat, melyek csodálatot ébresztenek, megrémisztenek, de mindenképp megmozgatnak, valójában pszichiátriai esetek, vagy alkohol-, drog-, miegymásfüggők követték el.
milyen alapon is érezünk nagyokat egy-egy jó sor, egy jó kép után?
valaki hazudik, de legalábbis sunyít...

apropó hatások. megint csak pislogok (mostanában túl sokat...)

bónuszként még egy igen különös vallomás, mely 3 éve kezdődött.
még verselsz is? nem kéne.

hazafelé ballagok két alakkal a jól ismert úton. régi érzés, messzi érzés, és áthallások.