még zavaros a dolog, de a tegnapi drámajáték kezdi összerakni a mozaikokat.
még mindig nem én játszottam a főszerepet, de kedvem van belemenni a játékba. egyre jobban bevonódom másokéba. rohadtul fáj mikor felnyitogatod azokat az ajtókat odabent. félek is tőle, de ezért játszunk.
és még mindig jobb, hogy tudod mi van az árnyékos részen, mint ha más nyitja fel és te is megijedsz mit találsz mögötte.
nem tudom, hogy mivel fogom feloldani az alap ellentmondást és valaha felnövök-e.
de most ezt végigcsinálom lesz ami lesz.
1 megjegyzés:
Óvatosan ezzel. Tudom, bátraké a szerencse, de ez nagyon fáj... Nagyon! Felnőttként még nehezebb, ezért szeretünk gyerekek lenni. Szerintem
Megjegyzés küldése