egy hely dunántúlon, ahol az élet a bolt, a templom, és két kocsma köré szerveződik. emberek akik látnak és láttatnak. tükröt tartanak.
egyre közelebb kerülök magamhoz. és ez jó. cinizmus maradt, de van aki egyből átlát és lecsupaszít, de mégsem haragszom. mert igaza van. végre megmondja valaki.
komolytalan vagyok. és már érthető így az oly sokszor hallott mondat: magában több van.
eddig senki, beleértve engem is, nem derítette ki, mennyi is van bennem és főleg miből.
komolyan kell vennem a rajzot. enélkül nem megy. nem mehet.
három ember. három portré rólam. mindegyik teljesen más. miattuk és miattam. hátborzongató volt látni, hogy attól függően kivel, milyen közel kerültem, melyik arcomat kapta el. megvolt a tűnődő távolba révedő komoly lány, a játszó ember, és a felszabadult gyerek. valahogy a görcshalmaz elmaradt...
volt itt tanulás,
feladattal bírkózás,
az agyam megerőszakolása,
a kezem még mindig előhívó szagú,
játszottam kint az udvaron, amit a bent ülők láttak vásznon,
témakeresés éjjel-nappal, nem alvás mégis volt erőm,
hajnal a tóparton,
a tarló fényei, a kukoricaföld,
rövidfilmek és hosszak,
kedvenc - kocsma,
és az este amit soha nem felejtek el.
a folyosnón ült egy férfi, aki egy gitárral a kezében, és elképesztő hangjával betöltött mindent. a barátja pedig kíserte mindennel ami a kezeügyébe került. komák.
beszélgetés életről, álmokról melyek megtörténnek, szerencséről, sorsról és szabadakaratról.
no és pillangókról.
és jött a zápor és megáztam. talán ez esett legjobban a lelkemnek.
mondták irigyeltek... és rólam eszükbe jut, hogy elszakadnak valamitől, ami valaha részünk volt és mi is a részei. a megázás is én vagyok.
képírók. jó volt veletek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése