meglátogattam Nagyikát. még mindig kórházban van, már kerek hét hónapja.
szó szerint csont és bőr. ahogy elkezdtem masszírozni a lábát, a lábszárát féltem hogy elroppantom a törékeny csontját.
mikor bekerült, azt gondoltam, milyen kis törékeny, sovány öreg néni.
most akkor mit mondanék?
nem értem, nem értem. hogy lehet ez? hogy valaki a nővérek szeme láttára elfogy, állapota fél év után sem javul, és a beteg csípőjén kívül van még neki egy begyulladt térde, ami szószerint akkora mint egy tekegolyó és olyan tüzes, hogy a vizesruha félperc alatt már alig nedves.
és leginkább azt nem értem, hogy tehettünk-e valamit másképp, hogy ne ez legyen?
eddig nem törődtem a látvánnyal, csevegtem, meséltem, kártyáztam, bármit, ami elterelheti egy kicsit a figyelmét arról, hol van és mióta és még vajon meddig.
de most egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből a kérdést, mikor lesz ennek vége, és leginkább hogyan?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése