akárhányszor belépek egybe, mindig valami különös érzés fog el.
akármit mondott, akárhogy viselkedett a művész hétköznapi helyzetekben, nem számít. ott állok a helyen ahol alkot. látom a jó rendetlenséget.
otthon.
minden körülöttem inspirál.
a mód, ahogy a munkáival bánik, mi van a falon, mi az amit eltakar az idegen behatolók elől többet árul el róla, mint bármi más.
ahogy visszaemlékezem, eduardo paolozzi rekonstruált műtermében éreztem ezt először. csak álltam ott egyedül, a fejek, lábak, rajzok, plafonig érő polcok között, mint egy gyerek.
legszívesebben leültem volna a földre és maradtam volna délutánig.
az ezután következő élményeim már "létező" szobák voltak, hús-vér emberekkel.
volt aki a téboly határán állt, volt aki visszafogott amolyan fióknak alkotok inkább, volt hivalkodó én-én-én.
akárhogyis az érzés mindig ott volt: ez az. vonz nagyon valami. alkotó rendetlenség. és mégsem az én helyem, mert ez más szobája. de akár lehetne...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése