anyukám tanár-kolleganője májusban lázas lett és a láz makacsnak bizonyult, nem ment le bármivel próbálkoztak. kivizsgálások következtek, majd a diagnózis: nyirok rák. két és fél hónap telt el azóta és nincs többet.
az iskola készül a megemlékezésre, Peti a férj megtörten téblábol a folyosón, jött a búcsúbeszédet, egyebeket elrendezni. megörül anyukámnak: "Klári, de jó, hogy látlak. .... megnéznéd a szöveget kérlek, hogy jó lesz-e így? hozzád küldtek, azt mondták neked szép lelked van".
anya meghatódik majd eszébejut, hogy a tanáriban maradt holmikat gyorsan összegyűjti el ne kallódjanak az ilyenkor megszokott kavarodásban. felszalad a lépcsőn a kardigánért, a piros tollért. odaadja Petinek, aki csak áll lépcső alján szelíden és szótlanul, majd az arcához emeli a puha türkiz kardigánt és így szól:
"még benne van az illata."
4 megjegyzés:
az a baj, hogy az első ami eszembe jutott az volt, hogy nagyon szerencsés, aki két hónap alatt belehal a rákba...
ez a történet több dolgot elindított bennem:
1. el sem tudom képzelni neked mit kellett/kell átélned
2. közhely vagy sem: az élet rövid, és nincs értelme sokat szüttyögni, mert a végén úgy is csak az apró örömök , szép pillanatok maradnak meg, ezért jó minél többet a szeretteinkkel lenni.
3. nem tudom mit kellett kiállnia, de igen, talán ez jobb mint küzdeni évekig aztán elmenni.
az a helyzet, hogy a legtöbb embernek kijut az életében valami rákkal kapcsolatos, merhogy a) a szülők nagyon sokszor rákban halnak meg b) a gyerekek (mármint mi magunk) nagyon sokszor rákban halnak meg.
küzdeni valószínűleg akkor van értelme, ha végig minőségi életet tudsz élni és végig agyadnál vagy, meg mozogni is tudsz viszonylag normálisan.
én mondjuk az anyám betegségéből azt tanultam meg, hogy nem kell bármi áron élni és minden szarral muszáj szembenézni. ha nem tetszik, akkor is.
Megjegyzés küldése