lenni leginkább

még mindig itt van a fejemben a pillanat, mikor egyik este indultam haza. le az aranyjánosi metrómegálló mozgólépcsőjén. bevillant, hogy dejó lenne hogy mikor hazaérek ott feküdne az ágyon és várna.
félkézzel még húzom ki a zárból a kulcsom, de már rúgom le a cipőm, ledobom a táskát, irány a szoba, és ráfeküdnék a mellkasára.
és csak lennénk.

mostanában lenni szeretnék leginkább.

az otthon illata

melyre, húsz perce nem találok szavakat.
haboskólás körhasonlat illene ide. a nyitva felejtett fél üveg olcsó bor, a kefíres doboz, az olajbogyó, és még vmi fertelmes kombinációja, aminek a helyét még nem sikerült lokalizálnom olyan gázfelhőt képez, hogy itt fetrengek a padlón. és még a lábam is elzsibbadt, nem csak az agyam.

csajos szenvedős számok nevében

ha olyan borzasztó minek írod meg?

pillanat

az amikor a "főnök" habzó szájjal rámront és felelősségre próbál vonni, de mindketten érezzük, hogy nem az én fülem mögött van a vaj...
hmmmm

kérdés

a lány hosszasan beszélget egyetlen fiúval az asztaltársaságból.
éjféltájt feláll a fiú, majd követi a lány is, kabátot vesznek, búcsúznak a többiektől.
kifelé menet a lány karját megfogja a másik fiú és közelhajolva suttogva kérdezi:

"most féltékeny vagyok?"


a helyzet komikumát növeli, hogy egyik szereplő sem játsza azt valójában, amit a pillanat rá osztott. és mégis.

képnélküliség

kénytelen leszek előhúzni a két évvel ezelőtti edinburgh-i képeket, mert számonkérik rajtam a mostani út élményeit...
a "nem készült kép" a nem létező válasz, és nyilván viccelek kategóriába sorolható kizárólag.

amúgy nem mutogattam még meg soha a fotóimat, juteszembe, így a "szépes képek"-nek tartozom ezzel. mégis csak lesz vetítés. juhé.

karácsony utáni hangulat

van rajtam.
volt hosszú várakozás, eljött, szeretetfürdő.
és már vége is van.

mögöttem az ünnep a szívem tele.

jönnek a hétköznapok.

pötyögök. kitörlöm. kábé ez megy a velneszhétvége óta.
egyszerűen nem áll rá a kezem. pedig lenne mit. bőven.