ha anyaként istápolod

ne csodálkozz, ha szarik fejedre. hisz az anyja vagy, aki szereti és ezért mindig ott lesz neki és meg bocsát.

folyt?

hát kérem. koncz zsuzsával a hull a hó és hózik, micimackó fázik-ot énekel egy sportaréna mennyiségű ótépédolgozófolyam. még jó hogy nem ekkor léptem be a csarnokba, mert lecsúsztam volna a lépcsőn. csak álltam és néztem, hogy ez nemigaz.
a színpadlátvány meg a legrosszabb volt amit az elmúlt időben láttam. a nyári efotton a senki sem látogatja az erdőben színpad is versenybe szállhat simán vele (pedig az egy fa, egy molinó, két mikrofon és 4 reflektor volt :)

a koncert számomra (merhogy persze ide is épp jókor érkeztem :) három számig tartott a visszatapsolással együtt. (utána jött a letapossuk egymást a svédasztalnál figura, amit én inkább csak messziről...)

a két fenomenális élmény közt azoban volt egy pillanat, mikor behunytam a szemem és bekúszott a várt, lerágott csont és mégis szeretem intro. és nyíltam a fiúnak, a lánynak, az igaz szerelemnek, és az elmúlásnak. vele, aki érthetetlen, hogy még mindig ott áll, mikor én hatévesen a bakelitről hallgattam böszörményi keresztanyám leányszobájában az új lejátszón.

kérdés

a lány hosszasan beszélget egyetlen fiúval az asztaltársaságból.
éjféltájt feláll a fiú, majd követi a lány is, kabátot vesznek, búcsúznak a többiektől.
kifelé menet a lány karját megfogja a másik fiú és közelhajolva suttogva kérdezi:

"most féltékeny vagyok?"


a helyzet komikumát növeli, hogy egyik szereplő sem játsza azt valójában, amit a pillanat rá osztott. és mégis.

na szép

épp az előzőt remekül szembeneveti ez a bejegyzés. intenzíven tolulnak fel a vegyes érzések újra, többek közt a bukott grafikus jelzőnek köszönhetően.
az ötlettelenséget hoznám fel erős ellenérvként, mikor a reggeli 47-49 es buszon felvetett skicc működni látszik, és este ott van az asztalon a faág, rajta a cérnára lógatott betűk, alatta homok, beleírva egy szó. és kész a filmcím 3D-ben. castaway.
szégyellem magam, amiért ennyi energiabefektettéssel jobban értékelték a munkámat mint azét, aki fotózott ragasztott, buszjegyet vett alapanyagnak és társaik... dehát az élethez kell egy kis szerencse ugye.

hihi. a "gyorsan ki ne derüljön mennyi lenne bennem, ha lett volna rá időm" az én műfajom még mindig.

verset keresve

Sietek.
Nem érek rá
leckét írni,
kivinni a szemetet,
kitakarítani.
Be kell majszolnom az egész világot,
mint egy paradicsomot,
mielőtt megöregszem,
mielőtt meghalok.

Délután néha a háztető
velünk szemben
olyan furcsa színű lesz.
Süt a nap
és az ég se kékebb, mint máskor,
de a tető nem vörös,
nem barna,
nem is lila,
hanem messzeség-színű.
Ki kellene repülni az ablakon.
Át, oda, messze.

Ingrid Sjöstrand