mert a lélekturkászok lesben állnak.
nyilván nem véletlen történt, de azon kaptam magam, hogy ülök egy sátorban a hidegben, fáradtan, és valaki pokrócot ad, gyertyát gyújt és figyel.
semmi más. csak néz. erre mondok valamit. hallgat. megint mondok valamit. ő hallgat és figyel. figyeli az arcom.
majd megismételi egy mondatom.
rohadt idegesítő. de felhúzni magam nincs tér, mintha megfojtana a nyugalma. ő csak néz és vár. hogy mondjam ki végre. ebből még jó születhet.
ez így ment, a sírhatnék tört rám az őszinteségtől, nem volt miért hazudnom már. de ez a sírás nem a sajnálom magam - vagy a dramatizáljuk túl hogy kimertünk mondani csúnya dolgokat- fajta volt.
valami egészen más.
mint, akit szétszedtek és lassan össze készül rakni magát. fáj, de hihetetlen erőt ad.
most az izomláz jutott eszembe...
nincs kedvem semmihez, és mindent megtennék most. rajtam áll.
és ezt ijesztő tudni.
szelíden rám nézett először, mikor kiléptem a sátorból. jól dolgoztál - mondta.
nem volt még szebb összegyűrt műanyagpoharas, nyirkos, csipás, fázós reggel.
sziget 2006
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése